Szakáll Ágnes Hírhozó interjú

Szakáll Ágnes festőművész Magyar táj, magyar ecsettel című kiállítása nyílt január 24-én a Vigyázó Sándor Művelődési Ház Ballonyi galériájában a Magyar Kultúra Napja tiszteletére. A tárlatot Boros Judit művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria osztályvezetője nyitotta meg: „Nagyon sokan jöttek el Szakáll Ágnes kiállítására, talán nem is férnek most rendesen a festmények közelébe, pedig fontos, hogy adjunk magunknak annyi időt, hogy ezek a képek közel jöhessenek hozzánk, mert csak úgy tudnak a mi tapasztalati világunk részeseivé válni. A jó művészi munkák mindig megérik a szemlélődést, kompromisszumok nélkül. Ennek a kiállításnak egyik lényeges pontja, hogy minden festményen van számunkra valami fogódzó, különleges nyitottsága pedig azt hangsúlyozza, hogy konkrét szellemi tapasztalat lenyomatai. Sokféleségük egyben egységüket is biztosítja, ami egyáltalán nem tekinthető ellentmondásnak, hiszen bátran kijelenthetjük, Szakáll Ágnes korai alkotásai, amelyek a nyolcvanas években készültek, a lehető legnagyobb harmóniában vannak az elmúlt hónapok munkáival.”
Szakács Zsuzsa
A kiállítás megnyitója után csendes, téli napok következtek, melyek egyikén a Rákoshegyi Közösségi Házban találkoztunk Szakáll Ágnessel. Egész nap esett a hó, de mind a ketten pontosan érkeztünk. Ő kerekesszékben. És innen indult a beszélgetésünk.
– Már tíz éve annak, hogy egy rossz lépés miatt meg kellett műteni a bokámat, kórházi fertőzést kaptam, aminek az lett a következménye, hogy azóta ehhez a székhez vagyok kötve. Azokban az időkben én annyi szenvedést láttam magam körül, hogy végül is nem szólhatok semmit, hiszen működik a kezem, működik a fejem, így ma is ugyanúgy tudok festeni, mint annak idején. Az életem annyiban változott, hogy nem oda megyek és nem akkor, amikor akarok. Leszűkültek a lehetőségeim. Aki két lábon jár, az nem is tudja, hogy milyen problémákkal kell szembenézni annak, aki kerekesszékhez van kötve. Gyulára, a művésztelepre viszont most is el tudok menni, mint régen, mert megteremtették a feltételeket.
– Alkotómunkáját mennyiben befolyásolta, festészetét mennyiben változtatta meg balesete?
– Elmondhatom, hogy a szabadságomat elsősorban az adja meg, hogy tudok festeni. Szerintem nem érződik a képeimen, hogy merőben megváltozott az életem. Sőt: régen sokkal sötétebb színekkel festettem, mostanában viszont kivilágosodtak a képeim, mondják azt is, hogy a visszafogott színkezelés jellemzi a festményeimet.
– Mikor kezdődött Szakáll Ágnes kapcsolata a művészettel?
– Sopronban születtem, 1954-ben költöztünk a kerületbe, először Rákoskertre, majd Rákosligetre. 1986 óta élek Rákoshegyen. A rákosligeti általános iskolában Tóth Júlia volt a rajztanárom, ő ébresztette fel bennem a művészet iránti érdeklődést. A Képző- és Iparművészeti Gimnázium elvégzése után kerültem be Tóth Tibor festőművész rákosligeti szakkörébe. Itt a szakmai képzésen túl lehetőségünk volt bekapcsolódni a Művészetbarát Kör rendezvényeibe. Így megismerhettük az akkori magyar képzőművészeti élet „támogatott”, „tűrt” és „tiltott” irányzatait, alkotóit is.
– Érettségi után mihez kezdett?
– Soha nem gondoltam arra, hogy a festészetből meg lehet élni: a hetvenes évek elején Laborcz Mónika kerámiaműhelyében dolgoztam, majd különböző múzeumi kiállítások szervezési és kivitelezési munkáiban vettem részt. Közel harminc éve szabadúszóként tevékenykedem.
– Több mint negyven éve, megalakulása óta állandó résztvevője és időnként vezetője a Gyulai Nyári Művésztelepnek. Mi volt az, ami minden nyáron odavonzotta a művésztelep fiatal alkotóit?
– A város mindig készségesen segített: kaptunk kollégiumban szállást és műtermi lehetőséget. Alkalmunk volt modell után rajzolni, festeni, de Gyulán lehetett látni templomtornyot, patakot, elhagyott házakat, sufnit, bozótot és hátsó udvart, roskatag tárgyakat és öreg embereket. Igazi klasszikus értelemben vett szabadiskola volt a művésztábor, erős érzelmi kapcsolódással a látványhoz. A legfontosabb mégis talán az volt, hogy mesterünk, Tóth Tibor szilárdan összefogta a telep fiataljait.
– Képein nyomon követhetők az elmúlt korok tárgyai, utcarészletei, amelyek mára szinte teljesen eltűntek.
– A gyulai művésztelep alkotócsoportjának tagjai pontos megfigyelés alapján, szociografikus megközelítésmóddal „dokumentálták” a látványt, amolyan értékmentést végeztek. Ezt tettem én is. Többfajta technikával dolgozom, szívesen festek akvarellel és olajtojástemperával; az előbbit azért kedvelem, mert gyors a technikája, az olajtojástemperát – ez hatásában a klasszikus olajfestéshez hasonlít – pedig hosszan lehet fejleszteni.
– Mennyi idő alatt készül el egy Szakáll Ágnes-festmény?
– A festők sokféleképpen dolgoznak: van, aki kimegy a helyszínre, mindig ugyanabban az időpontban, és ott fest; van, aki a helyszínre kiérve csak vázlatot készít, és aztán a műteremben alkot, de mostanában egyre gyakoribb, hogy fotó készül a modellről, az utcarészletről és annak alapján készül a kép. Én azt szeretem, és szerintem akkor lesz igazán jó egy alkotás, ha a művésznek érzelmileg is köze van ahhoz, amit csinál. Én a helyszínen akvarellt szoktam készíteni, ami önálló képként is megállja a helyét, viszont egy nagyobb méretű olaj-, vagy olajtojástempera képen több hónapig dolgozom a műteremben.
– Mi foglalkoztatja mostanában?
– Télen is festek, de ilyenkor inkább csendéletet. Ha eljön a tavasz, kimegyek a kertbe, és majd ott fogok dolgozni. Nyáron pedig Gyulán. De mostanában nagyon foglalkoztat, hogy mi lesz a képeimmel, ha én már nem tudok rendelkezni felettük. Ezért elhatároztam, hogy átnézem a régi festményeimet, válogatok köztük, sőt, még talán némelyiket tovább is gondolom, tovább is festem. Nagyon foglalkoztat ezen kívül a helytörténet, ezért régi képeslapokat és fotókat is gyűjtök. A napokban az interneten például rábukkantam egy aukcióra, ahol egy olyan képeslapra lehetett licitálni, amelyen Aulitzky Ottó régi üzlete látható Rákoshegyen, a Damjanich és a Petőfi utca sarkán. Mivel a férjem, Lakatos József Péter abban a házban született, és még ismerte a tulajdonost is, ezért nagyon szeretném ezt a lapot megszerezni. Úgy gondolom, kötelességünk a régmúlt megőrzése, dokumentálása. Ez tulajdonképpen a festészetemre is igaz.
Megjelent a Hírhozó 2010 febr. 4 számában (XX. évf. 2. sz.)